• Versek

Csendben hull a könny, az éjszaka homályába, Szívünk fáj, a bánat mélyére hajlva.

Mint árnyék, múlt a boldog idők perzselő fénye, Hagyva maga után a sötétség rejtelembe'.

Az emlékek partján járok, sorsunknak parányi hajóján, Tengerbe veszett álmok, remények szétfoszlott kavargásán.

Az idő homokja szitál az ujjaink közül, Múló pillanatok, mint elhaló fuvallatok szélén.

Egy szomorú dallam szívünkben ébred, Az élet könyörtelen, mint a tél hideg szeled.

A naplemente fényén át halkan elhajlik a búcsú szava, Az érzelmek mélyén a sebek száradnak, akár tavaszra várva.

Az éjszaka csendjében a csillagok könnyet hullatnak, Történetünk véget ér, ahogy az idő nyomot hagy.

Mint elillant álom, úgy vesznek el a percek, A múlt nyomában kutatva, a bánat szívünkbe vész el.

A csend beszéddé válik, a hallgatás történetté, Elképzelt boldogság helyett csak néma hiány lebeg.

Az élet sodrásában elveszítettünk egymást, Szívünk mélyén a fájdalom szavak nélkül kiált.

A remény szálai egykor virágoztak, De most a múlt árnyai minden álmot elfeledtek.

Az idő homokján elillantak a mosolyok, Szívünkbe mélyed a hiány, és könnyek folynak szólok.

A fényes nappalok elhomályosultak, Szívünk mélyén az emlékek mégis megmaradnak.

A múlt szelei hozzák az emlékek édes illatát, Szívünkben fájdalom, de lelkünkben még ott ragyog a nap.

Egykor boldogan éltünk, mint két egymásra talált álom, De most a távol a közöttünk tátongó szakadék szélén áll.

Az érzelmek szavak helyett most csendben beszélnek, Szívünk mélyén az emlékek és a hiány még élnek.

Mint elszállt madár, úgy repült el az idő, A múlt pillanatai visszahozzák az emlékezés ízét.

Szívünk hangtalanul emlékezik, a szavak elmaradnak, Mint árnyékok, múltunk képe szélén halványan dereng.

A szívünk mélyén egy elhagyott dallam szól, Az emlékek szépsége a bánat fátylával övezi körül.

A szomorúság szálai szívünkben fonódnak, Egykor volt boldogság most csak egy álom, amit fájón hordozunk.

Szívünk Súlyos Tanítása